A naimi ifjú története
„Történt pedig, hogy ezután egy Naim nevű városba ment, és vele mentek tanítványai és nagy népsokaság. Mikor a város kapujához közeledett, íme, egy halottat vittek ki, egy özvegyasszony egyetlen fiát, és a város sok lakosa kísérte. Amikor meglátta őt az Úr, megesett rajta a szíve, és ezt mondta neki: »Ne sírj!« Majd odament, és megérintette a hordágyat. Erre azok, akik vitték, megálltak. Ezt mondta: »Ifjú! Mondom neked: kelj föl!« A halott pedig felült, és beszélni kezdett. Ekkor átadta őt anyjának. Mindnyájukat elfogta a félelem, és így dicsőítették Istent: »Nagy próféta támadt közöttünk! És Isten meglátogatta az ő népét!«” Lk. 7, 11–16
Krisztusban Kedves Testvérek! Olvasva a naimi ifjú történetét a feltámadás reményének az öröme érint meg bennünket. De jó, hogy Jézus tud ilyet tenni. Ugyanakkor messze nem csak a fiatalemberről szól ez a történet. Nem csak ő kapja vissza az életét. Mi történt Naim város kapujánál? Egy özvegyasszony viszi a temetőbe a fiát. Nem emberszívbe való kín, ha anyának kell temetnie a gyermekét. A természet nem tartotta meg a sorrendet: nem az a természetes, hogy az idősebb temesse a fiatalt, hogy az életerős haljon meg, a gyönge maradjon itt, hogy a gondoskodni képes haljon meg, és a gondozásra vágyó maradjon itt. Ez az asszony fia halálával elveszítette egyetlen támaszát, védelmezőjét. Mindenkinek kiszolgáltatott, könyöradományon tengődő emberré lett. Így mentek vele, akik mentek, tétlenül, tehetetlenül, mert semmit nem tudtak tenni. Ekkor azonban arra jár Jézus, nem véletlenül. Ő nem hallgatag, nem tehetetlen, azt az Istent, mennyei Atyát képviseli, aki soha nem nyugszik bele az emberiség tragédiájába, aki nem bűneinkhez méri gondviselő irgalmát, szeretetét, aki azért szeret, mert Isten a szeretet. Az evangéliumnak az egyik legvigasztalóbb tanításával találkozunk, hogy Jézushoz a gyengék, a gyermekek, a betegek, az özvegyek, az elesettek állnak a legközelebb. Jézusban nemcsak a halott fiú, hanem az élő anya is megtapasztalja az Isten közelségét, szeretetét. Isten nem kalkulál, nem számítgat, nem politikából cselekszik, Ő csak szeretni és adni akar.
Jézus először megállítja a menetet, életünk menetét is – embereket, eseményeket, néha tragédiákat felhasználva. Megállít, hogy kívánjunk, kérjük, hogy közel legyen hozzánk. Ami a naimi ifjúval történt, az az emberiség sorsa, hiszen az Isten így őrködik mindnyájunk felett: ha rábízzuk az életünket, mi is békességben, boldogságban élhetünk. Nem szünteti meg a halált, az özvegységet, nem adja vissza csodásan az elvesztett gyermeket, mint az evangéliumban, de a lelkünknek erőt ad, bátorítást, hogy mindezt el tudjuk viselni. Jézus Krisztusban a mennyei Atya ott áll mindenkor mellettünk, jön szembe velünk, megszólít és cselekszik, hogy enyhülést adjon a problémáinkra. A mindig velünk levő Jézus a magára maradt, a tehetetlen, a szétszakadt vagy széthúzó, háborúval, betegséggel, gyásszal küszködő emberiséget akarja szeretni és megváltani.
Jézus szavai, amit Naim város kapuinál mondott, azt ma nekünk is mondja: „Ne sírjatok, mert én vagyok a vigasztalás! Ne féljetek, mert én vagyok a feltámadás és az élet!” Krisztus (ma is) közöttünk van és lesz. Ámen.
Szűcs Ferenc
barkaszói görögkatolikus áldozópap
Forrás: Karpataljalap.net
