Zajban élő ember a mai. Szinte rutinná vált az életünkben, hogy reggel ébreszt az óra vagy a telefon, bekacsoljuk a rádiót, míg elkészülünk a
napi munkánkhoz, napközben beszélgetünk, este hazamegyünk, bekapcsoljuk a tv-t, talán még alváshoz is zenét hallgatunk, majd kezdődik a napunk előröl. Ha unatkoznánk, nem kell sokat keresgélni a szórakozást. De éppen ebben a kényelmes világban valami egyre ritkábban ragadja meg a figyelmünket, és teszünk is azért, hogy így legyen: Az életünkből egyre inkább hiányzik a csönd. Akárcsak a zenében, az életünkben is nagy hatása lehet a csöndnek. A csöndnek, amit ma egyre inkább száműzünk a mindennapjainkból. Egy-egy zeneműben, vagy akár még egy egyszerű dalban is jelentősége van a csöndnek: amikor a dal vagy az ének elhallgat, hirtelen felkapjuk a fejünket, hogy valami szokatlan történik. Így kellene, hogy legyen az életünk zenéjében. Időnként szükségünk van arra, hogy megszűnjenek a zajok, eltűnjön minden, ami a gondolatainkat eltereli, hogy felkapjuk a fejünket valami másra. A csöndben ugyanis a saját gondolataink törnek ránk, és arra késztetnek, hogy foglalkozzunk velük. Arra ösztönöznek, hogy rendszerezzük őket, tegyünk rendet a gondolataink, vágyaink, emlékeink, cselekedeteink és mulasztásaink között.
Ha egy átlagos embernek szüksége van a csöndre, akkor különösen igaz ez a papra, akinek a saját lelkiismerete mellett a hívei vezetésével is el kell számolnia, emellett a szolgálathoz pedig fel kell töltődnie. Éppen emiatt veszik a fáradságot az egyházkerület papjai is, hogy minden évben egy alkalommal kiszakadjanak a világból, a napi rutinból, és rátaláljanak a csöndben mindarra, ami az éves lótás-futás közben háttérbe szorult.
Idén a Magyarszéken található sarutlan kármelita kolostor adott otthont a lelki töltekezésnek október utolsó hetében.
A nővérekről tudni kell, hogy életüket alapvetően a szemlélődő imádságnak szentelik, de emellett kolostorban ostyagyártással, állattartással és egyéb munkákkal is foglalatoskodnak. Összesen csak napi két alkalommal beszélgetnek a legszükségesebb kommunikáción kívül, mégis mindegyikük arcáról öröm sugárzik. A szertartásaikat olyan egységben és egymásra figyelésben végzik, hogy egy-egy zsolozsma vagy akár ének alkalmával úgy tűnhet, mintha csak egy valaki imádkozna.
Ebbe a közösségbe érkezve kezdte meg lelki gyakorlatát egyházkerületünk papsága. A lelki gyakorlatot Kruppa Levente Budapest Rózsák terei parochus vezette, és a lelki gyakorlat alatt több témát is végigtárgyalt.
A napi programunk nagyjából egybeesett a nővérek napirendjével, habár közösen csak a reggeli Liturgia és a vecsernye vagy az annak idejében végzett egyéb szertartást végeztük. Mégis, ezeken a ritka alkalmakon átragyogott a közös imádság fénye, a nővérek éneke az angyalokéhoz volt hasonlatos, és ez nem költői túlzás.
A lelki gyakorlat alatt mindenkinek lehetősége volt a csöndben és imádságban való elmélyedésre, annál is inkább, mert ebben az évben minden papnak jutott saját szoba a bibliai hegyek valamelyikéről elnevezett vendégházak egyikében. Ráadásul ezek a „hegyek” valóban kolostor területének legmagasabb pontján voltak, távol a napi programok színhelyeitől, ahová tényleg úgy ment fel az ember, akár egy hegyre, és úgy is fáradt el. Egy asztal székkel, egy ágy és egy szekrény a ruháknak – ebből állt a szoba, készen az elmélkedés hangulatának megteremtésére. Így még a szilenciumot (csöndet) is könnyebben lehetett megtartani. De a csönd mellett beszélgetésre is lehetőség nyílott. Egyrészt az atyák egymás között értekezhettek a kerület és papi életük dolgairól,
másrészt alkalom nyílott arra is, hogy egy közös este alkalmával betekintést nyerjünk a nővérek hivatásának valamint a kolostor építésének történetébe, a napi szerzetesi küzdelmeikbe, míg a ők megismerhették a kárpátaljai görögkatolikusság jelen helyzetét annak minden örömével és feladatával együtt.
„Uram, jó nekünk itt lenni!” (Mt 17,4) – Nehezen hagytuk ott a kolostort az ő „hegyeivel” együtt, mert ahogyan az egyik atya fogalmazott, annak a helynek „lelke, hangulata van”. A csend, a templom és az imádság felemeli a lelket Istenhez. De ahogyan a színeváltozás után a tanítványoknak, úgy a lelki gyakorlaton részt vevő papoknak is haza kellett térniük, hogy a feltöltődés után maguk is sugározhassák az az erőt, amiben a lelki gyakorlat alkalmával részesültek. Adjon Isten erőt mindnyájunknak, hogy ennek az öt napnak a tanulságait hatékonyan tudjuk átültetni a mindennapokba, és ezáltal ne csak mi, hanem a ránk bízott hívek is gazdagodhassanak lelkiekben, örök kincseket szerezve.
Iván Gábor
További képek ITT:
