Beszédes, közvetlen, vidám. Hamar megtalálja a közös hangot a fiatalokkal. Családapaként is maximalista, külön van apa-fiú és apa-lánya program. Szereti a sportot, azon belül is a futballt. A Kárpáti Igaz Szó Kulcslyuk rovatának vendége Lődár Jenő görög katolikus áldozó pap, a Görög Katolikus Ifjúsági Szervezet elnöke.
– Hol töltötte a gyermekkorát, és hogy emlékszik vissza, milyen gyerek volt?
– Felsőveresmarton jöttem a világra, ötéves voltam, amikor Mátyfalvára, édesapám szülőfalujába költöztünk. Tehát a gyerekkorom tudatos része már ehhez a településhez kötődik, és a magyar közeg is, ugyanis Felsőveresmart köztudottan szláv falu. Azt, hogy milyen gyerek voltam, biztosan máshogy látom, mint mások. Viszont bátran állíthatom, hogy egyszerű, de nagyon szép gyerekkorom volt. Egy új utcában laktunk, melyet fiatalok népesítettek be, ebből kifolyólag legalább húsz gyerek volt az utcában, tehát játszópajtás akadt bőven. Napi rutinnak számított, hogy iskola után egyből mentünk az utcára, a mezőre, csak akkor indultunk haza, amikor már sötétedett. Mindenkinek megvolt a szüleitől kapott feladata, amit el kellett addig végezni, amíg hazajöttek a munkából.
– Tehát merőben más volt akkor gyereknek lenni, mint mostanában.
– Hát persze. Éppen a minap meséltem a gyerekeimnek, hogy mekkora öröm volt, amikor a kis boltba megjött a fagyi. Csak úgy rohantunk, hogy jusson, arról nem is beszélve, hogy nem volt lehetőség válogatni, hogy csokisat, vaníliást vagy gyümölcsöset kérünk, mint a mai gyerekeknek. Tényleg annak örültünk, ami volt. És ezek számomra nagyon szép és pozitív emlékek, akárcsak az, amikor füvet szedtünk a nyúlnak az árokparton. Ezek az élmények a mai gyermekeknek már megfoghatatlanok, az internet, a technika világában élünk, ami sokszor nem jó irányba terelgeti a felnövekvő nemzedéket. Úgy vélem, mi annak idején mindezek nélkül egy cseppet sem voltunk boldogtalanabbak, mint a mostani fiatalok.
– Hol folytatta a tanulmányait?
– A helyi általános iskola befejezése után Nagyszőlősön tanultam tovább villamosmérnöknek egy technikumban. Bár nagy nehezen befejeztem a négyéves képzést, egy percet sem dolgoztam a szakmában, mert nem igazán jött be nekem mindez, hiszen igazság szerint már 15 éves koromban megfordult a fejemben, hogy pap szeretnék lenni. Ez pedig onnan adódott, hogy egyszer a nagyapám, aki kántor volt Mátyfalván, egy vasárnap kézen fogott, és elvitt magával a templomba. Emlékszem, vasalt nadrágot, fehér inget öltöttem, úgy vettem részt a misén. Az akkor mély hatással volt rám, és ha mondhatom így, szorosabbá vált a kapcsolatom a Jó Istennel. Végül legnagyobb örömömre felvételt nyertem a nyíregyházi Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskolára, ott szereztem diplomát.
– Hol kezdte el a pályát?
– Mezőgecsében. Nagyon érdekes és egyúttal kihívásokkal teli időszak volt az minden szempontból, hiszen egy teljesen új közegbe kerültem, felelősség nehezedett a vállamra. Mindeközben megnősültem, gyermekünk született, Nagymuzsalyon és Nagyborzsován is szolgáltam. Nagy váltás volt, de meg kellett birkózni a feladatokkal. Nagyon hálás vagyok azért a meghatározó időszakért, s a mai napig őrzöm az ottani szép emlékeket. Három év elteltével helyeztek Batárra, ahol mind a mai napig lakunk, és szolgálok a helyi görög katolikus templomban.
– Ott hamar beilleszkedtek?
– Igen, és teljesen más lett minden. Batár lakosainak zöme görög katolikus, az emberek, kortól függetlenül, mélyen ragaszkodnak a Jó Istenhez, rengeteg pozitívumot hordoznak magukban. Mindig megvédem a fiatalokat, amikor azt mondják róluk, hogy ők nem hisznek Istenben. Úgy vélem, sokszor inkább az idősebb korosztálynak kellene szégyenkezni és nem a fiataloknak, gondolok itt a példamutatásra. Úgy nyolc évvel ezelőtt kezdtem el komolyabban foglalkozni az ifjúsággal a magyar görög katolikus esperesi kerületen belül. A feleségem sokat segít a programok szervezésében, lebonyolításában, és ez nagyon jó, ugyanis általában a férfiakra jellemző, hogy nem tudnak egyszerre sok mindenre figyelni, és én sem vagyok ez alól kivétel. Ezért is igyekeztem ügyes, talpraesett és tehetséges fiatalokkal körülvenni magam, akik meg tudják oldani a feladatokat. A közös munka pedig mindig meghozza a gyümölcsét.
– Ha már másodszor is szóba került a felesége, bemutatná a családját?
– A feleségemmel, Andreával a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görög Katolikus Líceumban ismerkedtünk meg, ő történelmet tanított, én pedig a gyakorlatomat töltöttem ott. Érdekes módon, amíg egy helyen tevékenykedtünk, nem jutott eszembe udvarolni neki, ám amikor ő a beregszászi főiskolára került, akkor döbbentem rá, mennyire hiányzik, ezért megkértem, legyen a barátnőm. Ezután egyértelmű volt, hogy megkérem a kezét. Most ott tartunk, hogy három csodálatos gyermekünk van, Tamás tíz-, Balázs nyolc-, Emma pedig ötéves.
– A srácok már elég nagyok ahhoz, hogy közös, apa-fiú programokat szervezzenek…
– Igen, és vannak is ilyenek. Sokszor kísérnek el az utamon, nagyon szeretem, amikor velem jönnek, ők is élvezik, fontos nekik. Otthon együtt szoktunk filmeket nézni, legutóbb az X-Ment, korábban a Gyűrűk Urát néztük meg közösen. Emma is szeret velem lenni, vele babázni szoktam. Megvannak a szerepek, én vagyok a fiú babával, ő a lány babával, és azok forgatókönyv szerint találkoznak, a fiú udvarol a lánynak és így tovább. Látom, hogy ő ezt nagyon élvezi, és fontos neki. De azt is szereti és igényli, hogy megnézzem az új ruháját, amit én természetesen megdicsérek.
– Ki a szigorúbb szülő, ön vagy a felesége?
– Általános, rutinszerű dolgokban Andika a szigorúbb. Ő az, aki számon kér s, ha kell, helyre rakja a dogokat.
– Nyilván fiatalabbak önöknél az ifjúsági szervezet tagjai, de ettől függetlenül születtek barátságok, vannak, akikkel összejárnak?
– Azokból az emberből, akikkel egy hullámhosszon vagyunk, szerencsére sok van, és a családunkban is jelen vannak. Az idei évet kivéve nagyon sok rendezvényt tartunk az ifjúsági szervezeten belül, ezért külön programokra már nem nagyon marad idő, de azokon maximálisan ki tudunk kapcsolódni, jókat beszélgetünk. Emellett ott vannak az egyházi ünnepek, melyek szintén jó alkalmat adnak a találkozásra.
– Saját hobbi, ami csak az öné?
– Ez nem más, mint a futball. Igaz, mostanában inkább már csak nézem a tévében, vagy a lelátóról, de még úgy érzem, hogy a jövőben mindenképp kerítek rá alkalmat, hogy ismét gyakoroljam.
– A hivatását tekintve szokott halogatni?
– Igen, van amit halogatok. Ebben a 2020-as évben, amikor minden felborult, az első tavaszi bezártságon végeztem el az addig halogatott dolgokat, most pedig nagyon úgy néz ki, hogy ismét lesz alkalmam behozni a lemaradást.
– Hogy áll a pontossággal?
– Azzal nagyon rosszul. Én nem tudom, hogy csinálom, de állandóan késésben vagyok. De nem adom fel, igyekszem ehhez a „feladathoz” is felnőni.
– Már a kertek alatt jár a Mikulás. Az önök gyermekei is várják a nagyszakállút?
– Hát persze, mindig kapnak Mikulásra ajándékot, de mi inkább Szent Miklósról mesélünk a gyermekeinknek, arról az emberről, aki az egyházunk egyik szentje, aki sok jó dolgot tett. Arra tanítjuk őket, hogy mindig önzetlenül ajándékozzanak, olyan helyre is adjanak, ahonnan nem kapnak vissza semmit. Nagyon fontos, hogy ezt megtanulják, hogy ne vesszünk el az ajándékozásban, mert az ünnep nemcsak erről szól.
– Gyakorlatilag mindenki az idei, rendhagyó évről beszél. Ön szerint a karácsony is rendhagyó lesz?
– Nyilván, de akár még jó dolgok is történhetnek. Ugyanis a karácsony igazi lényege a Jó Istennel való kapcsolat, és ez az ilyen helyzetben is megvalósul. Tehát nem tragédia, és talán még alkalmazkodni is lehet hozzá. Ami igazán számít, az Isten szeretete, amit fel kell fedezni, a nehéz helyzetben még inkább, és értékelni azt, hogy együtt vagyunk, szeretetben, boldogságban, egészségben.
Hegedűs Csilla
Forrás:
KISZó
