Krisztusban kedves testvérek!
Föltámadt Krisztus! Valóban föltámadt!
Az egyetemes egyházzal együtt az irgalmasság évét éljük meg, amely felhívja figyelmünket Isten irántunk tanúsított irgalmára.
Irgalmasságának tetteire rácsodálkozunk, felidézzük az üdvösségtörténet során véghezvitt tetteit.
Isten irgalmasságának első tette a teremtésben nyilvánul meg: a világ megteremtésében, az élet és az ember teremtésében, akit a teremtés koronájává tett. Isten mindent szeretetből teremtett. Irgalmasságában megosztotta az emberrel az életet és a szeretetet. De az Isten és az ember ellensége, megkísértve az embert, szétszakította a szeretet kötelékét a Teremtő és teremtménye közt. Amikor az ember nem engedelmeskedett a Teremtőnek, megkockáztatta a következő lépést, és letépte az élet fájának a gyümölcsét, megismerve ezzel az örök halált. A Paradicsomból való kiűzésben nem büntetést látunk, hanem az embernek az örök haláltól való megmentését.
Isten irgalmasságának második nagy megnyilvánulása a Megváltó ígérete. Az asszonytól született Jézus Krisztus összezúzta a kígyó fejét. Krisztusnak a megtestesülése, aki olyanná lett, mint mi – éhezett, szomjazott, igazi ember volt – Isten irgalmasságának következő megnyilvánulása, hiszen magára vállalta mindazt, ami az emberi természet velejárója. Krisztusban Isten emberek iráni nagy együttérzését tapasztalhatjuk meg.
A tékozló fiú, az irgalmas szamaritánus és más példabeszédekből is halljuk a krisztusi tanítás örömhírét Isten emberek iránti szeretetéről. Látjuk Isten szeretetét Krisztus arcán, abban a pillanatban, amikor kegyeskedett velünk együtt lenni a kenyér és bor színe alatt. Nem csak külsőleg akar velünk lenni. Közénk jön, eggyé akar válni velünk, testünk minden sejtjével. Az Eucharisztia szentségében látjuk Isten rendkívül nagy irgalmasságát, amint egyesül velünk. Odaadja azt, ami emberként neki a legértékesebb: az életét a bűneinkért. Keresztre feszítik az ősi bűnért és a mi bűneinkért. Isten irgalmasságának legnagyobb megnyilvánulása felénk, bűnös emberek felé ez a bocsánat, a bűneink elfeledése. Krisztus dicsőséges feltámadásával erőt adott nekünk, hogy felemelkedjünk a bűnből, és visszatérjünk az atyai szeretethez, testvéreinkhez, még ellenségeinkhez is. Még keresztre feszítve is igazolta hóhérait, mondván: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.”
Keresztségünk az az ajtó, amelyen keresztül bevezettek minket az egyházba. Megnyitották számunkra a szentségek felé vezető utat, egyesítettek bennünket Krisztus soha el nem múló szeretetével. Miközben az irgalmasság ajtaján átmegyünk ebben a jubileumi évben, emlékezzünk keresztségünkre, amelyet megnyitott nekünk az egyház. Ez a húsvéti titok összekötött bennünket Krisztus feltámadásának titkával. Ennek az erőnek a birtokában szerethetjük felebarátainkat és ellenségeinket. Nem kell már a bűn, a harag, a sértés, a gyűlölet és halál szolgálatában állnunk. Egyházunk ősi hagyománya a bűnbánat szentségét második keresztségnek nevezte. Buzgón járuljunk ehhez a szentséghez, hogy életet és Isten fiainak szabadságát merítsük belőle, nem csak nagyböjt idején, hanem mindig, amikor a bűn szolgáinak és rabjainak érezzük magunkat. Egyúttal buzdítom a papjainkat, hogy új lelkesedéssel legyenek az irgalmasság szolgálatának eszközei, benneteket pedig, kedves testvérek, arra, hogy vágyjatok Isten szeretetének ehhez a forrásához. Kívánunk mindnyájatoknak a feltámadás ünnepén békét, örömet, és azt a meggyőződést, hogy Isten szeretető és irgalmas irántunk, bűnösök iránt.
Főpásztori áldással:
Milán
munkácsi megyéspüspök Nílus
segédpüspök
Kelt Ungváron, a püspöki rezidencián,
Krisztus feltámadásának fényes ünnepén, az Úr 2016. évében
