Obbágy László atya a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskoláról kerületünk weboldalára szánta az alábbi elmélkedést a szebasztei negyven vértanúra emlékezve.
Egyházunk március 9-én a szebasztei negyven vértanú emlékének adózik.
Az eset 320 körül történt. Elvileg ekkor már nincs keresztényüldözés, azt Nagy Konstantin 313-ban megszüntette. A Birodalom – és az „ordító oroszlán” hatalma – azonban elég nagy ahhoz, hogy ez a hír ne jusson el túl gyorsan az örményországi Szebasztéba. Itt ítéltek el 40 katonát, aki kereszténynek mondta magát, s nem volt hajlandó pogány isteneknek áldozni.
Ikonunk az ítélet végrehajtását ábrázolja. A negyven férfit egy befagyott tó jegére állították, mezítelenül, hogy a fagyhalál legyen keserves sorsuk. Kitartottak. Összehúzódva, egymáshoz bújva, egymásból erőt merítve. A fűtött házba mindössze egy lépett be közülük; a többiek helytállását látva a kivégzők egyike állt a hitvalló keresztények közé. Az ikon szélén egy édesanya is látható, amint fiát bátorítja a vértanúságra.
A szebasztei esemény mintha csak itt és most történne. A kommunizmus keresztényüldözésének elvileg vége; ma azonban árnyaltabban, finomabb kivitelben, de álcázott voltuk miatt talán még veszélyesebben jelentkeznek a keresztényellenes tendenciák. – Világunk olyan, mint a befagyott tó: jeges. Fagyhalálok, kihűlt családi tűzhelyek, elhidegült kapcsolatokban didergő királyként fagyoskodó emberek, gémberedett szívüket látszat-tüzek körül melegítő nercbundás koldusok jelzik: Szebaszte befagyott tava a ma minket körülvevő világ. – Ami természetesen nemcsak rajtunk kívül lévő világ; ez a mi életterünk is. Magunk is csúfítjuk és fagyasztjuk: „Kásásodik a víz, kialakul a jég, és bűneim halállá állnak össze” (József Attila). Magunk is jobbítjuk és olvasztjuk: „Összefügg a világ. Ha megérintesz valamit egy helyen, a világ másik végén visszhangja kél” (Dosztojevszkij). A jégcsapban bűneinknek, az olvadó hóban szeretetünknek rejtőznek cseppjei.
Az a negyven ember ott az ikonon mi magunk vagyunk, lennénk, lehetnénk. Igen, ennyien. A szám persze jelképes. Önámítás mégis azt gondolni: keresztényként többséget alkotunk az országban, a világban. Találjunk egymásra így, „negyvenen”, falunkban, városunkban, jobb sorsra érdemes kis hazánkban. Szelíd, de valódi erővé csak így lehetnénk. – Az ikonon látunk ősz szakállú öregembert és szinte gyermeket, ifjú titánt; az arcok különféle karaktereket rejtenek. Egyben egyek: semmi sem szakíthatja el őket a Krisztus szeretetétől.
Közeledik a tavasz, olvad kevéske telünk jege. Kipattannak a rügyek, és újra éled bennünk a remény: nem fogunk fázni otthonunkban, egyházunkban, magyar honban.
Obbágy László teológiai tanár
